Igazgatóként számtalan iskolai eseményt élhettem már meg, mégis vannak pillanatok, amelyek különösen mélyen megérintik az embert. Ilyen volt számomra iskolánk első Karácsonyi Csodavására. Nem csupán egy jól sikerült rendezvény volt, hanem valódi ünnepe az összefogásnak, a kitartó munkának és az egymás iránti szeretetnek.
Ez az alkalom nem jöhetett volna létre kollégáim példaértékű együttműködése nélkül. Pedagógusaink időt, energiát és szívből jövő figyelmet adtak ahhoz, hogy a gyerekek számára ez az élmény valóban felejthetetlen legyen. Jó volt látni, ahogyan a közös cél – örömet adni – mindannyiunkat egy irányba mozdított.
Az alsó tagozatos tanulók hónapokon át gyűjtögették a jó osztályzatokért járó zsetonokat. Ezek a kis jelképes érmék nemcsak a tanulás iránti motivációt erősítették, hanem megtanították a gyerekeket a kitartásra, a türelemre és arra, hogy a befektetett munka meghozza gyümölcsét. A vásár napján ezek a zsetonok valódi értékké váltak: ajándékokra válthatták be őket, amelyeket pedagógusaink készítettek vagy szeretettel válogattak össze számukra.
A hangulatot tovább gazdagította a közösen sütött mézeskalács illata, a gőzölgő forró csoki és a karácsonyi puncs meghitt melege. Ezek az apró részletek együtt teremtették meg azt a légkört, amelyben gyerekek és felnőttek egyaránt megélhették az advent valódi üzenetét: az együttlét, a figyelem és az önzetlen adás örömét.
Számomra ez a nap megerősítette, hogy az iskola nem csupán a tanulás színtere, hanem közösség, ahol értékeket adunk át – sokszor csendben, példamutatással. Ez az esemény megmutatta, milyen ereje van annak, amikor felnőttek és gyerekek egymás felé fordulnak, és közösen alkotnak valami szépet.
Az esemény kapcsán egy különösen kedves idézet jutott eszembe, amely számomra pedagógiai hitvallás is:
„Osztani magad – hogy így sokasodjál;
kicsikhez hajolni – hogy így magasodjál;
hallgatni őket, hogy tudd a világot;
róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.
Széjjel szóródni – eső a homokra –
sivatagnyi reménytelen dologra,
s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb:
kutakká gyűjt a mély – soká isznak belőled!”
Mgr.Domik Mónika